Első hét - Az elsők

Amikor 18 éves lettem és elballagtam középiskolából, anyukám adott nekem egy albumot. Az első oldalon egy ultrahangos fénykép található, az utolsón egy kép a szalagavatómról. A kettő között megtalálható Julibaba, ovisJuli, kisiskolásJuli, nagyiskolásJuli, szépen időrendben. A képek között pedig szépen elszórva idézetek cím és szerző nélkül azokból az olvasmányaimból, amikre anyukám úgy emlékszik, hogy meghatározóbbak voltak.

Nekem először anyukám olvasott, azt meséli, én igényeltem, hogy olvassanak nekem, míg öcsémet később ugyanaz nem érdekelte. Ha az első könyvélményeimre próbálok emlékezni, nehéz. Iskolás korom előtt megtanultam már olvasni, egyáltalán nem emlékszem rá, hogy mikor. Arra sem emlékszem, mi volt az első olyan olvasmányélmény, amikor egyedül olvastam. Úgyhogy kiindulásként úgy gondoltam, mindenképpen érdemes arról mesélnem, hogy anyukám hogy emlékezett vissza. Sokszor igénylem egyébként is a külső nézőpontokat, fontosnak érzem összevetni a belsővel.

Az album negyedik oldalán ez áll:

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen.
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében.

Egy pillanatig sem kellett gondolkodnom, mi ez. Weöres Sándor tipikusan gyerekeknek olvasott jobbrészt felnőttversei egészen kiskorom óta ott voltak a fülemben. Ehhez Halász Jutka néni is hozzátett jórészben. Meg lehet kérdezni ilyenkor, hogy baj-e ez. Nekem nem. Ahogy most szeretem a Galagonyát vagy A paprikajancsi szerenádját, a Túl, túlt abban érezhetően ott van valami nagyon régi emlék, hogy Mama, mi az a galagonya?

Néhány oldallal később a következő idézet áll:

Nagy az izgalom Erdőfalván. Nyuszi Mama és Nyuszi Papa már napok óta várják a gólyát. Végre egy szép, napsütötte reggelen meg is jelenik és csőrében egy izgő-mozgó kis csomagot tart.

Kevéssé rémlett, mi ez. Valami mese, mondtam, mert az meglehetősen logikusnak tűnt. Anyukám szerint ezt rengetegszer olvasták föl nekem. Az égszínkék nyulacska, hát persze, mondom most. A cím önmagában semmit nem mondott volna akkor, de ha a képeket nézem, nagyon sok minden visszajön.

 Utána anyukám a következő idézetet emeli ki:

Zizi, a pettyes hátú őzgidácska az erdő legfiatalabb lakója. Barátjával, Titi mókussal egész nap barangol, hogy minél többet lásson a világból.

Zizi a játékos őzike. Ez igen korrekt, semmi gólyahozza dolog, helyette inkább ismerd meg a világot lányom. Viszont egyáltalán nem emlékszem rá. Egyáltalán nem.

Anyukám nem emelte ki, de az Öreg néne őzikéjére viszont emlékszem. Ez a szép lukas elejű, famintázatú könyvünk volt belőle, valahol biztosan meg is van, de nem tudom, hogy itthon-e vagy kisgyerekes rokonságban. A Vidám mesékre is emlékszem, élen a három kiscicával, kormos csővel, fehér liszttel; darabokra esősre olvasták nekem. Aztán amikor öcsém is mesélhetős korba került, akkor jött a Hetvenhét magyar népmese. Erre bizony anyukám is jól emlékezett, mindig a Fanyűvő, Vasgyúró...-t kértük, lévén az a leghosszabb az egész kötetben, apukámmal rekedtre olvasták a hangjukat, mi meg kértük a következőt. Jól emlékszem a Mosó masára meg a Gőgös gúnárra is, ezek bizonyára egy kicsit később jöhettek. A tutajon és az uszályon tanultam a jéket, ekkor már biztosan olvastam.

Az egyik első könyv, amit magamtól olvastam el Az én kis barátaim lehetett. Erre nagyon jól emlékszem, mert unokatesóm megörökölte (kicsit össze is tépte), náluk most sokat láttam. Mindig a két egérkét meg a katicát kerestem a szép nagy képeken.

Elég kislányka voltam, amikor az Erdei kunyhót és A farm, ahol élünket olvastam. Rémlik, hogy ment a tévében sorozatban is, de azt úgy emlékszem nem néztem. Ez volt talán első találkozásom Amerikával.

Anyukám talán némiképpen anakronisztikus módon kiemeli az Ami a szívedet nyomját és az Égbőlpottyant esti meséket is, ebben a sorrendben. A felnőttek furcsák néha. Az Ami a szívedet nyomja, az még most is nagyon, pedig elmúltam 20 éves, Ingrid Sjöstrand kint csücsül még facebookon is az inspiráló személyek között, nem mintha ez olyan fontos lenne. Csúnyáníró kölyökből grafomán irkálós egy ember lettem, és amit írok, amögött Sjöstrand sokszor ott van. Ehhez képest csöppnyi csavar hol van már.

Sokféle első olvasmányélmény létezik egy ember életében azt hiszem. Anyukám következőnek az első angol nyelvű idézetet szúrta be:

Mr and Mrs Dursley, of number four, Privet Drive, were proud to say that they were perfectly normal, thank you very much.

Amikor Harry Potter tíz éves volt, én még csak nyolc voltam. Talán azon kevesek közé tartoztam, akinek az osztályfőnöke olvasta fel, még '99-ben, erdei iskolában, talán osztályfőnöki órákon is. Magyarul. Hogy mikor olvastam el angolul is, arra nem emlékszem. Ha azt kérdezik, mi volt az első igazi könyv (=ami nem a nyelvtanulóknak rövidített sorozatból való), amit angolul olvastam, akkor azt szintén megtalálom az anyukám válogatta albumban, igaz, jóval később:

If you really want to hear about it, the first thing you'll probably want to know is where I was born, and what my lousy childhood was like, and how my parents were occupied...

 Na, mi lehet ez? Körülbelül 14 éves lehettem ekkor.

Anyukám ez előtt és után is több idézetet ír még, ebből csak néhányat szeretnék megosztani, azokat, amik talán a meghatározóbbak. Az első kettő rögtön kéz a kézben járnak.

Közeledett a december, és Jonast lassan elfogta a félelem. Nem. Ez nem jó szó, gondolta Jonas.

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől.

Az emlékek őre. 1984. Az első két utópia. (Azóta az Elza pilóta is felkerült a listára.) Az emlékek őre egyben itt most azt a több tucat animuskiadós könyvet is szimbolizálja, amit gyerekként elolvastam. Az 1984-et most olvasom másodjára, pont most. Csak most angolul.

Tumber-hegy! Ez az én lejtős és kaptatós, bükkfával és vadszederrel benőtt hegyem! Néha, amikor ott állok a hegytetőn, teleszívom a tüdőmet a friss levegővel, és nagyot kiáltok.

Ó, igen, Arthur király - A Látókő. Az első Anglia talán, kézenfogva a Horowitz-könyvekkel, mint első London. És angol szakos lettem.

És a végére két idézet abból a könyvből, amit angol okátévére választott könyvként vittem, úgy, ahogy anyukám az albumba rakta:

When he was nearly thirteen my brother Jem got his arm badly broken at the elbow.

Eloltotta a villanyt és visszament Jem szobájába. Nyilván az egész éjszakát ott akarta tölteni, hogy reggel ott legyen, amikor a fia fölébred.

 És ez vajon melyik könyv lehet? Akinek nem ugrana be, lehet puskázni a képről.