Hetedik hét - Olvasási szokások

 

Az olvasási szokásaim körülbelül kétfélék: van, amikor szokok olvasni és van amikor nem. Mármint mindig olvasok, csak tanév közben azt, amit az óráimra kell, úgyhogy akkor igazából nemigen van választásom. (De nem kell nagyon sajnálni miatta, szeretem az irodalomóráimat, tavaly őszi félévben kicsit túl sokat is vettem fel belőlük.) Szóval a meghatározó tényező igazából az, hogy épp van-e egyetem vagy szünet van. Bár most megfogadtam, hogy minden nap fog maradni időm olyat is olvasni, ami nem a kötelezőlistáról való, úgy, hogy mellette szépen fel is készülök minden órámra, még az előadásokra is. Naiv egy terv, de meg kell próbálni.:)

Éjszaka szeretek a legjobban olvasni. Reggel pedig a legnehezebb. Villamoson néha nagyon jó, buszon meg nem nagyon tudok. A metróval az a baj, hogy túl rövid időm van rá. Ha olvasok a metrón, akkor viszont az a mozgólépcsőn is szokott folytatódni. Tévé mellett nagyon keservesen tudok olvasni. Zene mellett változó. Sőt zenefüggő is. Van, hogy azért hallgatok olvasás közben zenét, hogy valami olyat is csináljak közben, amit élvezek. Ez persze a muszájelolvasni dolgok közben szokott előfordulni. Mostanság sálat kötök olvasás közben, ami azért jó, mert különben a bőrömet kaparnám, ez legalább leköti a kezemet. Egyébként most épp komédiát keresek a drámakörünknek, ez amolyan magamtól-nem-ezt-olvasnám-de-nem-rossz típusú dolgokkal tud összehozni. Néha pedig nagyon klassz, amikor a zene és a könyv véletlenül reflektálnak egymásra.:)

Egyébként kisebb-nagyobb koncentrációs nehézségeim szoktak lenni, ahogy ez már abból is látszik, hogy van, hogy berakok zenét is közben, satöbbi. A villamoson azért nagyon jó olvasni, mert kényelmesen az ölembe rakom a könyvet, és akkor azon kívül mondjuk még látom a jármű padlóját és slussz. Ha olvasok, olyannak kell lennem, mint a lónak, semmi figyelemelterelőt nem szeretek a látóteremben. Szemellenző. Próbáltam már ellenzős sapkában is olvasni otthon. Ahol nagyon tuti olvasni, az a Frei Café a Mammut Libriben. Föl szoktam ülni a bárszékekre, szembe a fallal. Az úgy általában segít a koncentrálásban, ha van egy naaaagy fal velem szemben, és mondjuk egy kis alapzaj, ami zsongássá áll össze egy naaaagy tér miatt. Az jó. De könyvtárban is könnyebb, ahol meg csönd van. Az éjszaka azért a tuti megoldás, mert csönd is van és csak oda látsz, ahova esik a fény a kis olvasólámpából. Ami nagyrészt a könyv lapja.

Ha fekve olvasok, belealszom. Ülve szeretek olvasni, ez jelenleg ágybanülés nagyrészt, és egy ideje már szeretnék venni hozzá egy jó kis olvasós fotelt, de erre még egy ideig biztos nem fog sor kerülni. 

Hát azt hiszem ennyi. Jó kis 7 hét volt. Köszönet érte Andiamónak, aki megszervezte és a többieknek, akiktől olvashattam ugyanezekben a témákban.:)

Ötödik hét

Ilyen-olyan kategorizálások

Ha visszaugrotok a polcaimhoz ide, az valószínűleg ha a személyiségemről nem is, azért valamiről árulkodó. (És azóta még össze is szedtem néhány könyvet az Alexandra leárazásából. Meg van a Sagan-könyv, amit most olvasok és apukámtól kértem kölcsön. Itt sorakoznak:

Bevallani sem merem, mennyit olvastam el eddig azokból a könyvekből, amelyek a polcomon sorakoznak. Az Európa Kiadó drámasorozatába például szerelmes vagyok, de némiképpen le vagyok maradva az olvasással, fogalmazzunk így. A legtöbbet a Beckettet forgattam, na nem ezt, hanem az előző kiadást a könyvtárból, amiben benne van még az Emberi játszmák, viszont rövidebb egy Eleuthériával, ezt csak megvettem, hogy legyen sajátom. (Kétezer sokszázért, aztán néhány hónapra rá az Alexandra nem leárazta.))

Szóval ebből nem derül ki, hogy milyen ember vagyok, de az érdeklődésemről árulkodik. De teljes képet azt hiszem, arról sem ad. Olvasok mindhárom műnemben.

Van egy polcnyi verseskötetem. Nagyrészt magyar nyelven. Idegen nyelven nem szívesen olvasok verseket, a fordítások meg átírások. (Nem gondolom, hogy sznob lennék egyébként. Egy vers annyira rövid, hogy abban, ha jó, illik minden szóválasztásnak, minden hangocskának számítania. Fordítani nagyon nagy kihívás, és minden tiszteletem azoké, akiknek sikerül úgy, hogy a lehető legkevesebbet módosítsanak a jelentés- és asszociációs hálón.) Igazán nem lehet azt mondani, hogy ismerem a kortárs magyar költészetet, de jelentősen jobban ismerem, mint a kortárs magyar prózát, amit mondhatni, szinte egyáltalán nem. Valahonnan el kellene már kezdeni. (Túl nagy a választék és lassan olvasok.)

Minekutána mielőtt elmentem Amerikába egy fél évre a líra volt az a műnem, amiben etettem a fiókot meg egy szűkebb környezetet, igyekeztem azt követni, hogy hogyan alakítja magát a költészetről alkotott kép a generációm első kötet felé nyújtózkodó szép- és kevésbészépreményűiben. Ha az ember esetleg arra merészel csak egy kis mértékben is aspirálni néha-néha, hogy csatlakozik egy olyas dologhoz, mint a kortárs költészet, akkor nem árt, ha tisztában van azzal, hogy mik a trendek. Amerika óta újabban igen kevéssé aspirálok. (De ezzel meg lehetne tölteni külön egy bejegyzést.) Azóta nem vágyok annyira verseket olvasni sem. De persze az ilyet úgysem lehet abbahagyni...

A színházat nagyon szeretem. A posztmodern színházat is, a szövegalapút is. Drámát olvasni nagy kaland, egy kisebb színházi kiruccanás: fejben. Márciusban pályázatra írtam részleteket egy drámából (eléggé összecsaptam), utána kimondottan rossz volt úgy párbeszédeket írni prózához, hogy folyton oda kellett írni, hogy mondta X, mondta Y, mondta Z és ezt csinálta meg azt csinálta. De sajnos angolul szeretik a sok mondtát, és a prózát ott írtam.

Prózából leginkább regényeket olvasok. Novellához nehéz odaülni, mert az nem a pillanatról szól, mint a vers, de nem jelent hosszú köteléket szereplők és olvasó között. Pedig jó műfaj a novella is, középiskolában volt egy angol olvasókörünk, és ott főleg novellákat olvastunk és beszéltünk meg, nagyon szerettem.

Ha belépek egy könyvesboltba/antikváriumba/könyvtárba, először a színházzal/zenével/művészetekkel kapcsolatos részt kezdem végignézni. (Kivéve a könyvesboltban, mert ott sokszor az akciósakkal kezdem.) Aztán haladok a szépirodalom, felé... dráma és vers, irodalomtudomány, pszichológia, idegen nyelvű. Ezek után az ifjúsági irodalom, amibe lassan kezdek újra beleöregedni úgy érzem. (Milyen jó lesz, ha unokatesóm belenő ebbe a korosztályba, majd adok a kezébe ezt-azt!) Tudományos-fantasztikus. Igazából majdnem mindenevőnek tartom magam, bár romantikus limonádénak becézett könyvet még egyáltalán nem olvastam.

Amit szembetűnően nem olvasok, az a történelmi. Nem azért, mert egyáltalán nem érdekelnek, csak általában kevésbé, és rettenetesen butának érzem magam hozzájuk. De ha olvasnék történelmit, az angolszász lenne, nem magyar.

Képregényt sem olvastam még, és annyi minden olyat olvasnék, ami nem képregény és egy élet nem elég rá tán, hogy nem egy prioritás, hogy grafikus regényt vegyek a kezembe. De ha adnak egyet, hogy olvassam el, nyitott vagyok.

Ha írnék...

Hát ilyesmi már előfordult. Verselgetős kölyökként kimentem Amerikába egy szemeszterre, és állítólag borzasztó bátorságról tanúságot téve felvettem egy 300-as kódú kreatív írás órát, ami prózával foglalkozott. Azt rögtön tudtam, hogy én nem szeretnék költögetni angolul, és bár prózában nem nagyon mozgattam még az ujjacskáimat ez az óra tetszősnek ígérkezett. A követelmény az volt, hogy regényt írjunk, a terjedelem maximálva volt 30 oldalban, és kritérium volt, hogy a műfaj sequential novel legyen, amit úgy lehet talán a legjobban definiálni, hogy olyan regény, amelynek az egyes fejezetei különálló novellaként is olvashatóak, egymás után regénnyé összerakva őket azonban többet jelentenek egy novellafüzérnél.

Ez kényelmes volt nekem, és írtam belőle egy hétnovellás füzért, amelyekben az a közös, hogy minden novella főszereplője a reggeli 7:12-es ötös buszon utazik hétköznap reggelenként. Együtt, de külön. Egy olyan széles témát próbáltam körbejárni, mint a kompetíció, ezt többféle szituációban megmutatva, némi kritikus éllel, némi reflexióval a korunkbeli magyar társadalomra is.

A versekről most nem írnék. Meg a terveimről sem, amik persze vannak, de a bátorságot még csak gyűjtöm.

Negyedik hét - Kedvenc szerzők. Na de interjúhoz?

A pontos kérdés így hangzik:
"Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjút, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?" 

Először is az interjú műfajáról kell beszéljek. A minap ért a felismerés, hogy rengeteg interjút nézek és olvasok évek óta. Nézni sokkal jobb, mert sokkal jobban meg lehet belőle ismerni az alanyt, és egy érdekes viszonyba is belelátsz. Egy kicsit hasonlít egy kedves filmemhez egy ilyen helyzet. Ez az Éjszaka a Földön, ami arról szól, hogy ugyanabban az időpontban a Föld különböző pontjain utasok ülnek be taxikba, és beszélgetésbe elegyednek a sofőrrel.

Érdekel maga a viszony is azon felül, hogy mit és hogyan mond el az interjúalany. Azt hozzá kell tenni, hogy általában színészekkel és zenészekkel készült interjúkat nézek és olvasok. Meg merem kockáztatni, hogy többszáz interjúval volt már dolgom.

És akkor most jön a csavar. Interjút készíteni valakivel? Na, azt nem. Pláne nem, ha nagyobb kedvencemről van szó. Az interjú az én meglátásom szerint egy csatorna tömegekhez. Médium. És a legkevésbé az számít, hogy ki az, aki készíti, aki kérdez. Az persze nagyon sokat számít, hogy milyen kérdéseket tesz fel, és hogy hogyan van része abban, hogy milyen hangulat alakul ki a beszélgetés közben. De az alanya, bár hozzá beszél, nem hozzá beszél. Most próbálom kerülgetni a dolgot, mert mégiscsak többféle interjúhelyzet létezik már csak attól függően is, hogy milyen célok és érdekek fűződnek hozzá a kérdező és az alany részéről. Ugye a dolognak a legtöbbször van marketing-oldala (is).

Szó ami szó, ha a kedvenceimről lenne szó, egész biztosan nem szeretnék interjút készíteni velük. Helyette inkább beszélgetni szeretnék, sokat. Ismerkedni, barátkozni. Mert persze van az a hülye helyzet, hogy te mondjuk tudsz egy rakás dolgot az emberről, mondjuk kaptál tőle valami személyes élményt is, de neki két perccel ezelőttig fogalma sem volt arról, hogy létezel, és most sincs túl sok gőze arról, hogy ki vagy. Mostanában az jutott eszembe, hogy ha találkoznék valakivel, akit úgy érzem, hogy nagyjából megismertem anélkül, hogy neki a leghalványabb sejtelme lenne arról, hogy a világon vagyok, akkor szeretnék neki sokat mesélni magamról, hogy valamiféleképpen kiegyenlítődjön a dolog. Ez persze önzőnek hangzik, de talán mégsem az. Mostanában szoktam ezen gondolkodni.

Szóval néhány szerző, akikkel szívesen jobban megismerkednék személyesen (mondom, nem kimondottan irodalmárokkal készült interjúkkal találkozom tömegesen):

Jostein Gaarder. Az egyik nagyon kedves regényem, A történetárus szerzője. Kíváncsi vagyok az emberre, aki írta. Most olvastam, hogy valami kaka volt/van körülötte Izrael-ügyben, de én ehhez butuskának érzem magam, kéne még egy utánaolvasni mindenfélének, hogy saját véleményem legyen, meg hogy egyáltalán megértsem, hogy pontosan miről is volt szó. De érdekel, milyen az az ember, akinek valószínűleg van némi köze ahhoz, hogy hogy nézek az apró dolgokra a világban.

Kosztolányi Dezső. Hát róla körülbelül tudom, milyen ember volt. Meg azt is sejteni vélem, hogy ő mindenki Didéje, mert Kosztolányit nagyon sokan borzasztóan szeretik. Fogalmam sincs, mit mondanék neki, ha találkoznánk. Mondjuk mesélnék a huszonegyedik századról, a világról, amiben élek. Meg megkérdezném, hogy mit gondol néhány versről, amit velem egyidős önjelölt költők írtak. Kosztolányiban az fogott meg először, hogy úgy összetojja magát a halál gondolatától, mint én. Szerintem amennyire lökött kisfiú maradt, annyira szerette az életet, biztos tudnánk beszélgetni arról, hogy mennyi minden mellett elmennek az emberek a világban. Meg mennyire gyorsult fel az élet az ő idejéhez képest. Vagy ilyesmi. Vele talán még arról is lehetne beszélgetni, hogy képzelje el, hogy áll ma az oktatásügy szénája.

Raymond Carver. Hát tőle igen keveset olvastam eddig, mondjuk öt-hat novellát. (Gaardertől a másfél könyv sem mondható éppenséggel soknak...) Ugyanakkor meg... Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy szakdolgozati témámmá váljon. Már ha nem hurrognak bele, hogy angol szakirányon ne válasszak amerikai szerzőt vagy nem választok mégiscsak drámát vagy valaki mást stb. Biztos ő is érdekes ember volt. A legtöbb ember érdekes.

Samuel Beckett. Beckettet elvinném színházba, megnéznék együtt egy csomó mindent, aztán megbeszélnénk, ki mit gondol. Beckett tökizgalmas ember lehetett. Vele (is) sokat meséltetnék a mindennapjairól.

Harper Lee. Na persze ő él, de interjút egészen biztosan nem adna, senkinek sem ad; mondom, hogy inkább beszélgetni szeretnék ezekkel az emberekkel. Írt egy olyan regényt, hogy imádom. (Ne bántsátok a feketerigót!) És 85 éves, biztos sokat tudna mesélni az életéről, a családjáról meg a barátairól. (Ha szellemileg friss.) Mutassa meg nekem Alabamát. Beszéljünk a világról. Szeretném ismerni.

Hát mondjuk többet nem sorolok fel, ne legyek már telhetetlen. :)

Harmadik hét

Értékelni...

Nem nagyon szeretem a kritikát, mint műfajt, bár kétségkívül valamilyen szinten hasznosnak tartom. Például olvasok színikritikát és olvasom a molyon az értékeléseket. Általában viszont jelentős mértékben nem befolyásolnak abban, hogy megnézek-e egy előadást vagy elolvasok-e valamit. Sőt, sokszor csak utólag olvasok értékeléseket, amikor tudni szeretném, hogy az én véleményemhez képest mások mit gondolnak valamiről.

Nem hiszem, hogy létezne bármilyen objektív mérce meg valami fix rendszer ami alapján abszolút értékeléseket lehet alkotni. Nem hiszek a Pritchardokban.

Nehézséget okoz például a molyon tízes skálán értékelnem valamit. Amit egy könyvről gondolok, az szubjektív. Amilyen véleményt formálok róla, az az enyém. Gondolom ezzel a legtöbbünk így van.

Akkor szeretek olvasni, ha az személyes élmény, és azt nézem, hogy nekem mitől lesz egy könyv jó. Sokszor szoktam találni olyan pontokat az olvasmányaimban, ahol kapok valami jót a szerzőtől. Még akkor is, ha a csak egy asszociációt, ami attól van csak benne a könyvben, hogy én vagyok az, aki épp olvassa, én rakom bele. Ha valamitől sokat kapok, akkor az nekem akkor is értékes, ha mellette van benne egy rakás érdektelen meg mondjuk egynéhány nékem silány dolog. (Ilyen volt színházban Gothár Péter Vakond-rendezése, a kritika szétszedte, a közönség unta, én meg ragyogtam az asszociációim közepette.)

Szóval általában az a tendencia, hogy fölülértékelek dolgokat. Persze olyan is van, amikor valami annyira de annyira nem-nem-nem, hogy félrerakom, keresse benne a jót az, akinek van hozzá idegrendszere. Végülis ízlésem is van, meg folyamatosan azt érzem, hogy nem érek rá "rossz" dolgokat olvasni.

Könyvválasztás

A következő olvasmány kiválasztása? Na, ez rázós. Egyfolytában csomó mindent akarok olvasni, de egyszerűen úgy érzem, hogy az élet rövid ahhoz, hogy mindent elolvassak, ami érdekel, és közben éljek is. Van várólistám, mindig lehetetlenül hosszú, és gyorsabban bővül, mint ahogy haladok vele. Megnyugtat, hogy nem a fejemben kell számontartani, hogy mi mindent akarok, mert csak úgy tudok olvasni, ha elfelejtem, hogy mi minden egyebet akarok most azonnal, és csak arra figyelek, amit épp olvasok. Aztán ha végére értem az aktuális olvasmánynak, akkor jön a nagy dilemma, hogy abból a rengetegből mi legyen a következő. Általában próbálom azt választani, ami aktuálisan a legjobban izgat, mert ha nem azt választanám, folyton pislognék ki a könyv mögül rá, hogy jaj, érjek már a végére ennek, mert most azt akarom, stb.

Könyvadaptációk

Ez egy borzasztóan jó téma, csak nincs elég jó rálátásom, lévén borzasztóan hiányos műveltségem a filmek terén (is). Ha könyvadaptációkra gondolok, először a Harry Potter-filmek jutnak eszembe, azokat láttam, és még a könyveket is olvastam hozzá. Most pótoltam be a Twilightot, először könyvben az Alkonyatot, aztán az első filmet, hogy tudjam, mi az. Meg a Star Wars-ot is láttam, de ott már mintha előbb lett volna a film, mint a könyv, olvasni meg nem olvastam. Büszkélkedhetek még azzal, hogy a Gyűrűk Urából se a könyvhöz se a filmhez nem volt közöm, és akkor most lehet kanyarodni a nemsorozat jellegű szépirodalomhoz. Például a The Importance of Being Earnestet Oscar Wilde-tól előbb láttam filmen, ami felvonultatja a brit színészek krémjét, és ennek ellenére borzasztóan irritált akkor, mire költelező lett a dráma az egyetemen, kedvem sem volt elolvasni. A Jane Eyre-t is előbb láttam rekordhosszú BBC-s adaptációban, minthogy olvastam volna, az például tetszett.

Éééés, hát körülbelül ennyi jut eszembe kapásból. Én előbb olvasni szeretek, aztán megnézni a filmet. De lehet, hogy úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy ha már láttam a filmet, akkor nincs olyan nagy kedvem elolvasni valamit. Egy film számomra csak akkor ronthat el egy olvasmányélményt, ha előbb látom a filmet, minthogy olvastam volna a könyvet.

És amiről itt szeretnék írni az az egyik nagyon kedves filmélményem, ami egy könyv alapján készült. A filmet Julian Schnabel rendezte, így figyeltem fel rá, amikor a mozikba került. A címe Le Scaphandre et le Papillon. Magyarul Szkafander és pillangó. A filmet egyszerűen imádtam, kétszer is elmentem moziba megnézni olyan egy-két év különbséggel, pedig ritkán járok moziba. Ilyen szempontból egyedüli ez a film, általában nem szoktam valamit kétszer megnézni moziban. Ha tetszik, akkor megvárom a dvd-t stb. Szerintem azután került a környezetemben lévő könyvesboltokba Jean-Dominique Bauby könyve, miután a film sikeres lett Cannes-ban, mert a könyvborító a film képeit használta. (Emlékszem, Philipp Pullman Sötét Anyagok trilógiáját is kiadták aztán filmes borítóval, sőt még át is írták az Északi fény címét Arany iránytűre  a film miatt. Persze ezt sem láttam.) Szóval ott volt Jean-Do könyve a könyvesboltokban, és először megörültem neki, aztán azóta sem mertem megvenni vagy elolvasni. Egyszerűen nem merem, annyira jó a film.

Itt az előzetese.

Második hét

Könyvtár vagy könyvvásárlás?

Szeretek könyvet vásárolni, de ez nagyon ritkán kapcsolódik a tanulmányaimhoz. Tanév közben hétről hétre valami kötelező mögött ülök, hát ilyen ez a bölcsészkar. A kötelezőket először általában könyvtárból próbálom levadászni. Ha nem járok sikerrel, akkor kellően megijedek, hiszen jövő hétre kell, akkor végigszaladok a Múzeum körúton az antikváriumokon, ha itt sem járok sikerrel, akkor eszembe szokott jutni, hogy internet is van a világon, ha az interneten nem találom magyarul, akkor rákeresek angolul, ha angolul sem, akkor oroszul, mert végülis általában az orosz irodalom óráimon botlok olyan kötelezőkbe, amiből aztán nem találok szabad könyvtári példányt stb. Szóval ha az internet sem segít ki, akkor elindulok egy könyvesbolt felé. Ha hosszú olvasmány, és oroszul megtalálom, akkor pedig dilemma van, mert nem olvasok én olyan szinten oroszul, hogy egy hét alatt netről Turgenyev.

Ha valami kötelező nagyon feltüzel, akkor viszont egyenesen megyek az antikváriumba/könyvesboltba. De van, hogy azután is, hogy már elolvastam könyvtárból. Megnyugtat az az érzés, hogy bármikor újra levehetem a polcról.

Egyébként viszont ha könyvet veszek, akkor azért veszem, mert érdekel. Ha még kötelező is ennek tetejében, az már csak a pláne. Általában szeretek biztosra menni. Ha valamiről úgy gondolom, hogy érdekel, de nem biztos, hogy tetszeni fog, akkor annak először megnézem az árát. (Egyáltalán, legtöbbször először is megnézem az árát.) Ha nagyon akciós vagy mondjuk ezer forint alatt van, akkor megveszem, ha nem, akkor megpróbálom összeszedni könyvtárból. És ha tetszett, esetleg megveszem utólag. Esetleg. Alapvetően szerintem nem vagyok az a típus, aki könnyen költ bármire könyvre, vannak ezek a többhetes rágódásaim a kérdésekkel, hogy Tényleg el fogom én ezt olvasni? meg Mikor fogom én ezt elolvasni? meg ilyesmi. Alapvetően több könyvet veszek meg, mint amit elolvasok, mindig emlékeztetem magamat a várólistámra, amikor egy újabb példány fölött vacillálok. Sokszor van lelkifurdalásom is. Nagyon szeretek állni a könyvesboltokban, antikváriumokban, könyvtárakban, és bámulni a polcokat, hogy Igen, ezt is el szeretném olvasni meg azt is el szeretném olvasni, aztán hopsz, eltelt egy óra bámészkodással, én meg a bötűt nem olvastam, és akkor kimegyek üres kézzel, mondván, hogy Úgyis ott áll egy halom könyv a polcomon, amit még nem olvastam. Na meg ugye egyébként is ott vannak a kötelezők. Ha valami olcsó, akkor persze nagyobb eséllyel veszem meg mégis.

Vannak persze a kivételek. Ilyen az, ha antikvár találok valami színházas/drámás könyvet. Azokat nem meri az ember otthagyni, mert Jó, most épp nem érek rá elolvasni, de mi van, ha legközelebb már nem lesz ott. Szedtem így már össze egy halom érdekes dolgot, ott várnak a polcomon. Az antikvárium veszélyes hely...

Nagyon szokott frusztrálni, amikor egyszerre több dolgot akarok. Egyszerre egy könyvet szeretek olvasni. Általában úgy szoktak felhalmozódni a vágyak, ha hazahozok valami újabb dolgot. Köszönhetően a sok bámészkodásnak persze. Ilyenkor az lesz az izgalmas, és a régebbről várakozó könyvek háttérbe szorulnak. Úgyhogy azt a taktikát választottam, hogy próbálok nem elcsábulni egy kicsit a régebbi vágyaim mellől, hanem abból olvasni, amit már begyűjtöttem. Nagyon nagyon tud zavarni a választék túlnagysága, és ehhez hozzá kell azt is tennem, hogy lassan olvasok. Igazi könyvfaló utoljára tinédzserként voltam, az egy nap-egy könyv mostanság már nem a tempóm.

E-book vagy könyv?

Az a helyzet, hogy nem az illatáért olvasok egy könyvet, de szeretem, ha kényelmes olvasni, és tud idegesíteni, ha büdös, ha kicsi a sorköz, ha kicsi hozzá a betű is, egyszóval, ha kényelmetlen. Gondolom ezt az e-book mind kiküszöböli. Viszont visszalapozós típus vagyok, aki térben tárolja el, hogy mit hol olvasott korábban a könyvben. A jobbfölül meg balközépenen túl egy könyv vastagsága is segít a tájolásban, hogy az egyötödénél vagy a harmadánál vagy a felénél. Ellentétben az oldalszámok megjegyzésével. Például mindig használok könyvjelzőt is. Na ez a legnagyobb problémám az e-bookkal: egyszerűen eltévedek benne. Ezért nem szeretek gépen olvasni sem, mindig csak görgetsz lefele, aztán hiába van a Ctrl+F, akkor is eltévedek. És nem lehet kis könyvjelzőkkel megjelölni, hogy hol vannak a neked fontos részek, hanem szépen ki kell írogatni magadnak.

Viszont az e-book szerintem csomó szempontból nagyon jó. Ha valaha veszek egyet az azért lesz, hogy

- elérhessek olyan idegen nyelvű könyveket, amiket itthon nem lehet kapni

- ne kelljen sokkilót cipelni, ha hosszabb időre megyek valahova
- környezettudatosság

Hogyan rendszerezem a könyveimet?

Ez nagyon izgi. A könyvespolc nálam egy hibrid műfaj. Alapvetően persze könyvek vannak rajta, de tartok ott egy rakás kottát is meg egy rakás színházas újságot, színházi szórólapot, műsorfüzetet. Amikor nem fértek már a könyvek a meglévő könyvespolcokon, akkor vettünk újat, és akkor láttam neki kitalálni valamilyen használható rendszert, ami sokféle szempontot követ. Megpróbálom megmutatni.

Két könyvespolcnyi helyen tartom azokat a könyveket, amiket aktívabban használok.

Első hét - Az elsők

Amikor 18 éves lettem és elballagtam középiskolából, anyukám adott nekem egy albumot. Az első oldalon egy ultrahangos fénykép található, az utolsón egy kép a szalagavatómról. A kettő között megtalálható Julibaba, ovisJuli, kisiskolásJuli, nagyiskolásJuli, szépen időrendben. A képek között pedig szépen elszórva idézetek cím és szerző nélkül azokból az olvasmányaimból, amikre anyukám úgy emlékszik, hogy meghatározóbbak voltak.

Nekem először anyukám olvasott, azt meséli, én igényeltem, hogy olvassanak nekem, míg öcsémet később ugyanaz nem érdekelte. Ha az első könyvélményeimre próbálok emlékezni, nehéz. Iskolás korom előtt megtanultam már olvasni, egyáltalán nem emlékszem rá, hogy mikor. Arra sem emlékszem, mi volt az első olyan olvasmányélmény, amikor egyedül olvastam. Úgyhogy kiindulásként úgy gondoltam, mindenképpen érdemes arról mesélnem, hogy anyukám hogy emlékezett vissza. Sokszor igénylem egyébként is a külső nézőpontokat, fontosnak érzem összevetni a belsővel.

Az album negyedik oldalán ez áll:

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen.
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében.

Egy pillanatig sem kellett gondolkodnom, mi ez. Weöres Sándor tipikusan gyerekeknek olvasott jobbrészt felnőttversei egészen kiskorom óta ott voltak a fülemben. Ehhez Halász Jutka néni is hozzátett jórészben. Meg lehet kérdezni ilyenkor, hogy baj-e ez. Nekem nem. Ahogy most szeretem a Galagonyát vagy A paprikajancsi szerenádját, a Túl, túlt abban érezhetően ott van valami nagyon régi emlék, hogy Mama, mi az a galagonya?

Néhány oldallal később a következő idézet áll:

Nagy az izgalom Erdőfalván. Nyuszi Mama és Nyuszi Papa már napok óta várják a gólyát. Végre egy szép, napsütötte reggelen meg is jelenik és csőrében egy izgő-mozgó kis csomagot tart.

Kevéssé rémlett, mi ez. Valami mese, mondtam, mert az meglehetősen logikusnak tűnt. Anyukám szerint ezt rengetegszer olvasták föl nekem. Az égszínkék nyulacska, hát persze, mondom most. A cím önmagában semmit nem mondott volna akkor, de ha a képeket nézem, nagyon sok minden visszajön.

 Utána anyukám a következő idézetet emeli ki:

Zizi, a pettyes hátú őzgidácska az erdő legfiatalabb lakója. Barátjával, Titi mókussal egész nap barangol, hogy minél többet lásson a világból.

Zizi a játékos őzike. Ez igen korrekt, semmi gólyahozza dolog, helyette inkább ismerd meg a világot lányom. Viszont egyáltalán nem emlékszem rá. Egyáltalán nem.

Anyukám nem emelte ki, de az Öreg néne őzikéjére viszont emlékszem. Ez a szép lukas elejű, famintázatú könyvünk volt belőle, valahol biztosan meg is van, de nem tudom, hogy itthon-e vagy kisgyerekes rokonságban. A Vidám mesékre is emlékszem, élen a három kiscicával, kormos csővel, fehér liszttel; darabokra esősre olvasták nekem. Aztán amikor öcsém is mesélhetős korba került, akkor jött a Hetvenhét magyar népmese. Erre bizony anyukám is jól emlékezett, mindig a Fanyűvő, Vasgyúró...-t kértük, lévén az a leghosszabb az egész kötetben, apukámmal rekedtre olvasták a hangjukat, mi meg kértük a következőt. Jól emlékszem a Mosó masára meg a Gőgös gúnárra is, ezek bizonyára egy kicsit később jöhettek. A tutajon és az uszályon tanultam a jéket, ekkor már biztosan olvastam.

Az egyik első könyv, amit magamtól olvastam el Az én kis barátaim lehetett. Erre nagyon jól emlékszem, mert unokatesóm megörökölte (kicsit össze is tépte), náluk most sokat láttam. Mindig a két egérkét meg a katicát kerestem a szép nagy képeken.

Elég kislányka voltam, amikor az Erdei kunyhót és A farm, ahol élünket olvastam. Rémlik, hogy ment a tévében sorozatban is, de azt úgy emlékszem nem néztem. Ez volt talán első találkozásom Amerikával.

Anyukám talán némiképpen anakronisztikus módon kiemeli az Ami a szívedet nyomját és az Égbőlpottyant esti meséket is, ebben a sorrendben. A felnőttek furcsák néha. Az Ami a szívedet nyomja, az még most is nagyon, pedig elmúltam 20 éves, Ingrid Sjöstrand kint csücsül még facebookon is az inspiráló személyek között, nem mintha ez olyan fontos lenne. Csúnyáníró kölyökből grafomán irkálós egy ember lettem, és amit írok, amögött Sjöstrand sokszor ott van. Ehhez képest csöppnyi csavar hol van már.

Sokféle első olvasmányélmény létezik egy ember életében azt hiszem. Anyukám következőnek az első angol nyelvű idézetet szúrta be:

Mr and Mrs Dursley, of number four, Privet Drive, were proud to say that they were perfectly normal, thank you very much.

Amikor Harry Potter tíz éves volt, én még csak nyolc voltam. Talán azon kevesek közé tartoztam, akinek az osztályfőnöke olvasta fel, még '99-ben, erdei iskolában, talán osztályfőnöki órákon is. Magyarul. Hogy mikor olvastam el angolul is, arra nem emlékszem. Ha azt kérdezik, mi volt az első igazi könyv (=ami nem a nyelvtanulóknak rövidített sorozatból való), amit angolul olvastam, akkor azt szintén megtalálom az anyukám válogatta albumban, igaz, jóval később:

If you really want to hear about it, the first thing you'll probably want to know is where I was born, and what my lousy childhood was like, and how my parents were occupied...

 Na, mi lehet ez? Körülbelül 14 éves lehettem ekkor.

Anyukám ez előtt és után is több idézetet ír még, ebből csak néhányat szeretnék megosztani, azokat, amik talán a meghatározóbbak. Az első kettő rögtön kéz a kézben járnak.

Közeledett a december, és Jonast lassan elfogta a félelem. Nem. Ez nem jó szó, gondolta Jonas.

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől.

Az emlékek őre. 1984. Az első két utópia. (Azóta az Elza pilóta is felkerült a listára.) Az emlékek őre egyben itt most azt a több tucat animuskiadós könyvet is szimbolizálja, amit gyerekként elolvastam. Az 1984-et most olvasom másodjára, pont most. Csak most angolul.

Tumber-hegy! Ez az én lejtős és kaptatós, bükkfával és vadszederrel benőtt hegyem! Néha, amikor ott állok a hegytetőn, teleszívom a tüdőmet a friss levegővel, és nagyot kiáltok.

Ó, igen, Arthur király - A Látókő. Az első Anglia talán, kézenfogva a Horowitz-könyvekkel, mint első London. És angol szakos lettem.

És a végére két idézet abból a könyvből, amit angol okátévére választott könyvként vittem, úgy, ahogy anyukám az albumba rakta:

When he was nearly thirteen my brother Jem got his arm badly broken at the elbow.

Eloltotta a villanyt és visszament Jem szobájába. Nyilván az egész éjszakát ott akarta tölteni, hogy reggel ott legyen, amikor a fia fölébred.

 És ez vajon melyik könyv lehet? Akinek nem ugrana be, lehet puskázni a képről.

Nulladik hét

Üdvözlet itt. Ez a blog az Olvasás 7 Hete menetrendjét fogja követni, ami az oldalsávban található linkre kattintva érhető el.

Rólam egyelőre annyit, hogy visszaesőben levő blogfüggő vagyok, aki azon fáradozik, hogy a valóságban is megtanuljon élni, ne csak a cybervilágban, és ezért kevesebbet blogol, mint szeretne. Ez utóbbi pedig az olvasási szokásairól is elmondható: kevesebbet olvas, mint szeretne. Az elkövetkező hét hétben meg úgyis kiderül még néhány dolog. Tartsatok velem.