Ötödik hét

Ilyen-olyan kategorizálások

Ha visszaugrotok a polcaimhoz ide, az valószínűleg ha a személyiségemről nem is, azért valamiről árulkodó. (És azóta még össze is szedtem néhány könyvet az Alexandra leárazásából. Meg van a Sagan-könyv, amit most olvasok és apukámtól kértem kölcsön. Itt sorakoznak:

Bevallani sem merem, mennyit olvastam el eddig azokból a könyvekből, amelyek a polcomon sorakoznak. Az Európa Kiadó drámasorozatába például szerelmes vagyok, de némiképpen le vagyok maradva az olvasással, fogalmazzunk így. A legtöbbet a Beckettet forgattam, na nem ezt, hanem az előző kiadást a könyvtárból, amiben benne van még az Emberi játszmák, viszont rövidebb egy Eleuthériával, ezt csak megvettem, hogy legyen sajátom. (Kétezer sokszázért, aztán néhány hónapra rá az Alexandra nem leárazta.))

Szóval ebből nem derül ki, hogy milyen ember vagyok, de az érdeklődésemről árulkodik. De teljes képet azt hiszem, arról sem ad. Olvasok mindhárom műnemben.

Van egy polcnyi verseskötetem. Nagyrészt magyar nyelven. Idegen nyelven nem szívesen olvasok verseket, a fordítások meg átírások. (Nem gondolom, hogy sznob lennék egyébként. Egy vers annyira rövid, hogy abban, ha jó, illik minden szóválasztásnak, minden hangocskának számítania. Fordítani nagyon nagy kihívás, és minden tiszteletem azoké, akiknek sikerül úgy, hogy a lehető legkevesebbet módosítsanak a jelentés- és asszociációs hálón.) Igazán nem lehet azt mondani, hogy ismerem a kortárs magyar költészetet, de jelentősen jobban ismerem, mint a kortárs magyar prózát, amit mondhatni, szinte egyáltalán nem. Valahonnan el kellene már kezdeni. (Túl nagy a választék és lassan olvasok.)

Minekutána mielőtt elmentem Amerikába egy fél évre a líra volt az a műnem, amiben etettem a fiókot meg egy szűkebb környezetet, igyekeztem azt követni, hogy hogyan alakítja magát a költészetről alkotott kép a generációm első kötet felé nyújtózkodó szép- és kevésbészépreményűiben. Ha az ember esetleg arra merészel csak egy kis mértékben is aspirálni néha-néha, hogy csatlakozik egy olyas dologhoz, mint a kortárs költészet, akkor nem árt, ha tisztában van azzal, hogy mik a trendek. Amerika óta újabban igen kevéssé aspirálok. (De ezzel meg lehetne tölteni külön egy bejegyzést.) Azóta nem vágyok annyira verseket olvasni sem. De persze az ilyet úgysem lehet abbahagyni...

A színházat nagyon szeretem. A posztmodern színházat is, a szövegalapút is. Drámát olvasni nagy kaland, egy kisebb színházi kiruccanás: fejben. Márciusban pályázatra írtam részleteket egy drámából (eléggé összecsaptam), utána kimondottan rossz volt úgy párbeszédeket írni prózához, hogy folyton oda kellett írni, hogy mondta X, mondta Y, mondta Z és ezt csinálta meg azt csinálta. De sajnos angolul szeretik a sok mondtát, és a prózát ott írtam.

Prózából leginkább regényeket olvasok. Novellához nehéz odaülni, mert az nem a pillanatról szól, mint a vers, de nem jelent hosszú köteléket szereplők és olvasó között. Pedig jó műfaj a novella is, középiskolában volt egy angol olvasókörünk, és ott főleg novellákat olvastunk és beszéltünk meg, nagyon szerettem.

Ha belépek egy könyvesboltba/antikváriumba/könyvtárba, először a színházzal/zenével/művészetekkel kapcsolatos részt kezdem végignézni. (Kivéve a könyvesboltban, mert ott sokszor az akciósakkal kezdem.) Aztán haladok a szépirodalom, felé... dráma és vers, irodalomtudomány, pszichológia, idegen nyelvű. Ezek után az ifjúsági irodalom, amibe lassan kezdek újra beleöregedni úgy érzem. (Milyen jó lesz, ha unokatesóm belenő ebbe a korosztályba, majd adok a kezébe ezt-azt!) Tudományos-fantasztikus. Igazából majdnem mindenevőnek tartom magam, bár romantikus limonádénak becézett könyvet még egyáltalán nem olvastam.

Amit szembetűnően nem olvasok, az a történelmi. Nem azért, mert egyáltalán nem érdekelnek, csak általában kevésbé, és rettenetesen butának érzem magam hozzájuk. De ha olvasnék történelmit, az angolszász lenne, nem magyar.

Képregényt sem olvastam még, és annyi minden olyat olvasnék, ami nem képregény és egy élet nem elég rá tán, hogy nem egy prioritás, hogy grafikus regényt vegyek a kezembe. De ha adnak egyet, hogy olvassam el, nyitott vagyok.

Ha írnék...

Hát ilyesmi már előfordult. Verselgetős kölyökként kimentem Amerikába egy szemeszterre, és állítólag borzasztó bátorságról tanúságot téve felvettem egy 300-as kódú kreatív írás órát, ami prózával foglalkozott. Azt rögtön tudtam, hogy én nem szeretnék költögetni angolul, és bár prózában nem nagyon mozgattam még az ujjacskáimat ez az óra tetszősnek ígérkezett. A követelmény az volt, hogy regényt írjunk, a terjedelem maximálva volt 30 oldalban, és kritérium volt, hogy a műfaj sequential novel legyen, amit úgy lehet talán a legjobban definiálni, hogy olyan regény, amelynek az egyes fejezetei különálló novellaként is olvashatóak, egymás után regénnyé összerakva őket azonban többet jelentenek egy novellafüzérnél.

Ez kényelmes volt nekem, és írtam belőle egy hétnovellás füzért, amelyekben az a közös, hogy minden novella főszereplője a reggeli 7:12-es ötös buszon utazik hétköznap reggelenként. Együtt, de külön. Egy olyan széles témát próbáltam körbejárni, mint a kompetíció, ezt többféle szituációban megmutatva, némi kritikus éllel, némi reflexióval a korunkbeli magyar társadalomra is.

A versekről most nem írnék. Meg a terveimről sem, amik persze vannak, de a bátorságot még csak gyűjtöm.